magyar–hun hagyomány, Attila-hagyomány: Anonymus, a Képes Krónika és változatai, a Zágrábi–Váradi Krónika szerint az eu. hun birod. megszervezője, →Attila, aki székhelyét a Kárpát-medencében tartotta, őse volt az →Árpád-háznak, népe, a lovas-harcos hunok a m-ok elődei voltak. A hun birod. szétesése után, 896: megjelent Árpád fejed. és honfoglalói tkp. a →hunok maradékai voltak, akik a Kárpát-medencét ősi jogon vették újra birtokukba. A →honfoglalás korabeli külföldi évkv-írók is a hunok utódainak tartották a m-okat. →Liudprand, miután a 10. sz: a m-ok követeivel Bizáncban találkozott, a hunok eredetét a m-okhoz kapcsolta, innen erednek a ném. krónikások hun–m. azonosságról szóló értesülései. – A m. hagyomány a hun és a m. honfoglalás közé eső avarok nevét nem említi (magyarázat lehet erre a →kettős honfoglalás), míg egyes 10. sz. ném. krónikások az avarokat is hun-utódnak tartják, akik szintén a Kárpát-medence lakói voltak, s megérve maradványaikban Árpád honfoglalását, együtt harcoltak a m-okkal. Árpád m-jai tehát találtak a Kárpát-medencében olyanokat, akik előbb Attila király népei voltak. Anonymus gestájában (50. fej.) →székelyeknek nevezi ezt a honfoglaló Árpád seregéhez csatlakozó, az ellenségek ellen az első sorban harcoló népet. – A 19. sz-tól a magyarságnak ezt a hagyományát a körüllakó népek ébredő tört-írása kezdte hevesen támadni, de a m. tört-írásban is változott az álláspont, mely a hun–avar hagyományt, s így a Kárpát-medencei letelepülés folytonosságát korábban elfogadta. Nem csupán a racionalista forráskritika kezdte elvetni a krónikákat, hanem maga az eszme is ellenszenvet és ellenpropagandát váltott ki a Habsburg kormányzat és a hazai nemzetiségek körében (→illírizmus, →pánszlávizmus, →dákoromanizmus). Azonban míg ezek az elméletek, kk. adatok teljes forráshiányában, könnyen cáfolhatók, a ~nak mélyen kk. eredetű és költött, a hun–m. népazonosságot hirdető részeinek eltávolítása után is marad magva: az Árpád-ház és kíséretének származása. Ez a kk-ban élő hagyomány volt. A hagyományt kompromittálta, hogy a legújabb időkig sok olyan védelmezője akadt, akik a kellő, tud. módszerességet mellőzve főként érzelmeiktől befolyásoltatták magukat (ilyen részben az 1945 utáni Ny-i m. őstörténet-írás egy része is). Másrészt a legújabb, nemz. kisebbrendűséget és hagyományfeledtetést szorgalmazó hazai viszonyok között, képzett, fölkészült kutatók is, racionalista köntösben, a merev tagadás és minden m. hagyomány elvetésének rideg és ugyancsak hiteltelen álláspontjára helyezkedtek. A kérdés megnyugtató, minden külső, tudományon-kívüli, magyarellenes szenvedélyektől sem fűtött tisztázása a józansággal párosuló, kellő hagyomány-megbecsülés jegyében még hátra van. D.D.